Jó másfél hónap telt el a legutóbbi versenyem óta, és azóta nem is jelentkeztem írással, mert úgy láttam jobbnak, ha csak akkor írok, amikor van miről. Most van, hiszen nyakunkon a következő verseny, amit már tűkön ülve várok.
A legutóbbi, húsvéti versenyemet kicsit keserű szájízzel zártam, és rengeteg hiányérzet maradt bennem. Szerettem volna többet menni, gyűjteni a kilométereket, gyorsulni, fejlődni, edződni a Swift Kupa kőkemény ralikrossz ob-s mezőnyében. Volt olyan dolog, amire csak a legutolsó, harmadik előfutamomban jöttem rá Bánkuti Gábor mögött haladva, és frusztráló volt, hogy ezt a későbbiekben már nem kamatoztathattam, mert addigra véget ért számomra a verseny. Hát majd most!
Hatalmas ajándék ugyanis egy hozzám hasonló, a versenyzői pályafutása legelején járó újoncnak az, ha egy rosszul végződött versenyhétvége után a következő versenyen újból ugyanazon a pályán bizonyíthat. Ajándék és egyben nagyon nagy könnyebbség is, hiszen ez lesz életem mindössze harmadik ralikrossz ob-futama, mégis elmondhatom, hogy egy ismerős pályára megyek, és végre nem kell a nulláról újrakezdenem a tanulási folyamatot, mint az első két alkalommal, a Slovakiaringen, majd Máriapócson. Különben is az a fajta ember vagyok, aki ha valami nem úgy sikerül neki, ahogy azt eltervezte, akkor idővel szeret oda felkészültebben visszatérni, és megoldani a feladatot. Tehát nagyon-nagyon örülök annak, hogy a lehetőségem most meglesz erre, és csak rajtam áll, hogy élek vele vagy sem.
Aminek szintén nagyon örülök, hogy az előzetes nevezési lista alapján tovább gyarapodik a Swift Kupa mezőnye, és immár kilencen leszünk. Ez azért is bűvös szám, mert ennyi induló kell ahhoz, hogy elődöntőket is rendezzenek egy kategóriában, ez pedig alapból eggyel több futamot jelentene, amin tanulhatok, gyorsulhatok, fejlődhetnek. Ez most a legfontosabb. Persze minél többen vagyunk, annál nehezebb jó eredményt elérni, de egyrészről minél nehezebb egy eredményt elérni, annál nagyobb az értéke, másrészről, ha most választhatnék, hogy egy 3 fős mezőnyben legyek 3., úgy, hogy közben kevesebbet mehetek a pályán, vagy egy 9 fős mezőnyben (teszem azt) 9., de többet mehetek, akkor habozás nélkül az utóbbit választanám. Nem beszélve arról, hogy ha döntőbe jutnék, akkor az már nem is eggyel, hanem kettővel több futamindulást jelentene. Tehát önző érdekekből is örülök a többiek érkezésének, és persze azért is, mert így még jobb, még élvezetesebb lesz a csata, nekünk és remélhetőleg a nézőknek is.
Hogy mi lesz a célom a pünkösdi versenyen? Tanulni, tanulni, tanulni, gyorsulni és fejlődni. Van miben. Nagyon az út elején járok még, és lássuk be, azért bevállalós lépés volt mindenféle előzetes versenytapasztalat nélkül újságíró létemre egyből egy első osztályú ob-mezőnybe nevezni. Nem kispályások vannak itt, nagyon erős minden ellenfél, keveset hibáznak, gyorsak, rutinosabbak, dörzsöltebbek, mint én, vannak köztük abszolút magyar bajnokok is, a Suzukik pedig szinte mindent kibírnak, így szerencsére műszaki meghibásodás szinte egyáltalán nincs, és csak erőből lehet előbbre jutni a rangsorban. Úgy gondolom, hogy tanulás és fejlődés szempontjából keresve sem találhatnék magamnak jobb kategóriát, ezért örülök, hogy itt vagyok.
Hogyan készültem a versenyre? Ezt két részre osztanám: tudatos és nem tudatos felkészülésre. Ami a tudatos, célirányos felkészülésemet illeti, rengeteget tanulmányoztam az előző máriapócsi verseny külső kamerás felvételeit. Első körben arra koncentráltam, hogy én mit csináltam rosszul a saját futamaimban, hol kellett volna máshová helyezkedni, picit máshol fordulni stb., míg második körben próbáltam tanulni az ellenfeleim futamaiból. Egyrészt kiismerni őket, hogy legközelebb kevesebb meglepetés érhessen a pályán, másrészt végignézni pl. Majerszky Gábor összes futamát, és tanulni, tanulni, tanulni. Nemcsak az íveket, hanem, hogy hogyan viselkedett, hogyan döntött bizonyos versenyszituációkban stb. A jobbtól, rutinosabbtól sohasem szégyen tanulni, hiszen senki sem született úgy, hogy már eleve mindent tudott volna, és Majától kis túlzással még akkor is lehet tanulni, amikor épp őt előzik, persze erősebb autókkal.
A tudatos felkészülésem nagyon nagy részét ez tette ki, de emellett fitball edzéseket is végeztem a szem-kéz koordináció, az egyensúlyérzék és a koncentrációs képesség javítása érdekében – hibázásnak helye nincs, mert ami labda a földre hull, azt már viszi is a kutyám abban a pillanatban! Gyúrtam, hogy erőnléti problémáim se legyenek, illetve (a legújabb, legmodernebb szimulátoros játékok helyett) elővettem egy ősrégi F1-es játékot, amivel kifejezetten arra próbáltam készülni, edzeni, ami a valós életben, a versenypályán is a legnagyobb eséllyel vár majd rám. Négy körre állítottam a versenytávot, az időmérő edzést kihagytam, hogy az utolsó helyről induljak, és onnan próbáltam meg minél előrébb jutni. Rajt utáni helyezkedések, a rések megtalálása, előzések, és mindezt pontosan, mert ha ütközök, máris törik az első vezetőszárny. Talán kicsit flúgos és egyedi módja a felkészülésnek, de szerintem hasznos, mert nagyobb eséllyel leszek a sor végén a rajtok után, mint az 1. helyen. Ez a realitás, akkor pedig jobb célirányosan erre készülni.
Ami a nem tudatos felkészülésemet illeti, jó féléves kihagyás után újra elkezdtem focizni. Ezt nem a versenyzés miatt teszem, pusztán azért, mert szeretem csinálni, és igényli a szervezetem a mozgást, így érzem igazán jól magam a bőrömben. De meggyőződésem, hogy a foci (mint bármilyen sport) is rengeteg olyan dologra megtanítja az embert, amiből aztán az élet bármely területén, így akár a versenypályán is profitálhat. Egy egyszerű példával szemléltetve: hányszor hallunk autóversenyzőket, a legmagasabb szinten, az F1-ben is (sőt, ott csak igazán!) arra panaszkodni, hogy a másiknak jobb vagy gyorsabb az autója? És ehhez képest hányszor hallunk focimeccs közben olyat, hogy „persze, mert te gyorsabb vagy és többet tudsz futni”? Ugye hogy nem? Mert ott ez ugye ciki, hiszen a fociban a saját tested az „autó”, és ha kevesebbet vagy lassabban tudsz futni, mint a többiek, akkor az azt jelenti, hogy ők vagy többet készültek, vagy egyszerűen csak jobb genetikai adottságokkal rendelkeznek.
De bárhogy is legyen, ott, a meccs pillanatában ezzel semmi értelme nincs foglalkozni, és senkinek nem is jut eszébe ezzel foglalkozni, ehelyett mindenki „meghal” a pályán, hogy abból, amije van, kihozza a maximumot. Szerintem egy versenyhétvégén is ez a helyes hozzáállás, ezért én is erre készülök. Tudom, hogy lesznek ott erősebb autók az én Suzukimnál (mármint Tyuki bácsiénál, amit tőle bérlek), főleg ugye az előfutamokban, ahol még a Magyar Kupa erősebb technikáival is együtt megyünk, de szeretem ezt az autót, tudom, hogy együtt kell kihoznunk magunkból a legtöbbet, és én csak erre fogok fókuszálni. De az elsődleges cél: tanulni, tanulni, tanulni! És persze közben nem elfelejteni kiélvezni minden egyes pillanatát, hiszen végső soron ez a lényeg, e nélkül egy fabatkát sem érne az egész. Sportszerű és jó versenyzést kívánok mindenkinek, a szurkolóknak pedig látványos és izgalmas futamokat! Viszlát Máriapócson! Gyertek minél többen!
