Retro
2015. szeptember 16. szerda, 11:27
Az olasz pálya és a Ferrari istálló neve egyet jelent, amióta F1 az F1: a skarlátvörös alakulat pilótái 18 alkalommal győztek a tifosi előtt. Először pontosan 64 évvel ezelőtt, egy legenda jóvoltából.
Az 1951-es szezon hetedik, utolsó előtti versenyét Olaszországban tartották, ami különös jelentőséggel bírt a bajnokságban részt vevő csapatok számára: a bajnoki címért harcoló két istálló, az Alfa Romeo és Ferrari egyaránt itáliai volt. Az Alfa az előző évi világbajnok, Giuseppe Farina, valamint Juan Manuel Fangio, Felice Bonetto és a márkához visszatérő Toulo de Graffenfried báró négyesével érkezett, míg a Ferrari szintén négy pilótával vonult csatasorba, Piero Taruffi, Luigi Villoresi, Alberto Ascari és Jose Froilan Gonzalez kvartettjével, utóbbi két pilóta nyerte az előző kettő versenyt. A Formula-1 már ekkor bírt némi globális vonzerővel, a két argentin (Fangio és Gonzalez) mellett egy brazil versenyző is szerepelt a mezőnyben, Chico Landi privát Ferrarival.
Ami a pontversenyt illeti, Fangio elhúzni látszott, 27 ponttal rendelkezett Ascari 17, valamint Gonzalez, Farina és Villoresi 15 egységével szemben, de mivel a két maradék futamon még 16 pontot lehetett szerezni, a műszaki hibák pedig általában minden versenyen a fél mezőnyt kirostálták, az argentin még nem érezhette markában első titulusát.
1951-ben már a 22. Olasz Nagydíjat tartották, de a Formula-1-es világbajnokság csak másodszor látogatott Monzába: ezért habár Ascari megnyerte az 1949-es kiadást a Scuderia számára, az alakulat az F1-ben még nyeretlennek számított hazai pályán, 1950-ben Ascari és a korábbi motorversenyző Dorino Serafini megosztott második helyet értek el Farina mögött.
A 6300 méteres pálya vonalvezetése hasonlított a jelenlegire, az oválos részt akkor még nem használták, ám lassítók sem törték meg az aszfaltcsíkot, a ma ismert sikánok helyén gyors kanyarok sorakoztak, a Parabolica pozícióját pedig két szögletes kanyar foglalta el. A biztonsági megoldások teljes mértékben hiányoztak a pályáról – emberek üldögéltek a kanyarok mellett, a bokszutca pedig, ahogy akkoriban megszokott volt, nem különült el a célegyenestől.
A jelek arra mutattak, hogy a gyors pálya az Alfa Romeónak kedvez, Fangio és Farina kvalifikált az első két rajtkockába, mögöttük jött a négy Ferrari, az élen Ascarival, aki azonban 1,9 másodpercet kapott a pole-pozícióstól. A versenyen viszont hősiesen tartotta Fangio tempóját, és az első körökben a vezetést is átvette. Nemcsak harci kedve, de az Alfa Romeók rossz megbízhatósága is a Ferrari malmára hajtotta a vizet. Előbb a vezetést épphogy visszaszerző Fangio állt ki egy kerékcserére, majd de Graffenfried és Farina adta fel a kompresszor és motor hibája miatt. A Ferrari így első és második pozícióban haladt. Fangio nagy tempóban dolgozta le lemaradását, de ekkor az ő motorja is meghibásodott.
Az egyetlen talpon levő Alfa Farina maradt, aki a bevett szokás szerint motorhibája után, egy kis pihenőt követően a 30. körben átült Bonetto autójába, majd Fangio kiesését követően ő lett Ascari és Gonzalez üldözője. Kiváló tempója ellenére azonban üzemanyag-szivárgás miatt kétszer a szerelőkhöz kellett hajtania, így végül kört is kapott a Ferrariktól. A harmadik pozícióért járó 4 pontot megfelezték közte és Bonetto között, a leggyorsabb körért járó pluszpont is Farina markát ütötte. A legjobb idő 1:56.5 volt akkor.
A Ferrari napja teljes volt: Ascari első és a tőle fél percet kapó Gonzalez második helye mellett a maradék két pontszerző hely Villoresinek és Taruffinak jutott – igazán stílusosan jegyezték be a történelemkönyvekbe első monzai világbajnoki futamgyőzelmüket. Ascari sikere és Fangio kiesése egyben azt is jelentette, hogy teljesült a remélt forgatókönyv, és kettő pontra megközelítette az argentint. A barcelonai szezonzáróra már csak ők ketten érkeztek bajnoki esélyekkel, köztük azonban még minden nyitott volt.
