Túl vagyok életem első ralikrossz ob-futamán, telis tele élményekkel, tapasztalatokkal, kalandokkal, amiket most igyekszem olvasmányos formában megosztani kedves olvasóinkkal.
Az első és legfontosabb tanulság, hogy a versenyzés abszolút teljes embert kíván. Persze, ha csak körözgetni akarnék, akkor más lenne a helyzet, de ahhoz, hogy felvegyem a versenyt a többiekkel, a nálam jóval rutinosabb ellenfelekkel, ahhoz bizony túl nagy luxus lenne bármilyen mértékben megosztani az energiáimat. Legalábbis így elsőre biztosan, ezért is nem jelentkeztem a hétvégén egyetlen írással sem, ehelyett minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy az utolsó cseppet is kicsavarjam az autóból és magamból.
Bármennyire is mindent megtettem a tökéletes felkészülés érdekében, péntek éjszaka szinte egyáltalán nem tudtam aludni, mert borzasztóan felkészületlennek éreztem magam. A verseny előtt nem tudtam tesztelni az autóval. Úgy volt, hogy péntek délután legalább beleülhetek, és mehetek vele néhány métert lépésben a depóban, hogy az ülést beállítsuk stb., de csak késő este jöttek meg az autók a Slovakiaringre, így sajnos ez is meghiúsult. Még csak nem is ültem az autóban, ma meg már versenyezni fogok, össz-vissz kétszer négy köröm lesz megtanulni az autót és a pályát, és utána már együtt megyek másokkal, tétre, és hát nem azért jöttem ide, hogy végig a mezőny végén kullogjak… Mindez így együtt rendkívüli módon nyugtalanító érzéssel töltött el, de szerintem ez így normális, az lenne a baj, ha nem idegesített volna ez.
Amit tenni tudtam az ügy érdekében, hogy hajnal 5-kor kipattantam az ágyból, és elindultam gyalog bejárni a pályát. Nem volt még ott senki, így teljesen nyugodtan feltérképezhettem magamnak minden egyes négyzetcentiméterét, próbáltam benézni az íveket, a kanyarcsúcspontokat, megtervezni, hogy melyik kanyart kell picit elrontani, hogy utána, ahol kell, meglegyen a lendületem (kis 68 lóerős Suzukival a lendületen múlik minden…) stb. Sok-sok pályát gyalogoltam már körbe versenyzőkkel, úgyhogy nagyjából tudtam, mire kell figyelni, és szépen összeraktam fejben a pályát, amennyire előzetesen tudtam.
Ez annyira jól sikerült, hogy az első szabadedzés legelső körében rögtön elkezdtem tempót menni, és egyből mosolyra húzódott a szám a sisak alatt, mert egészen jól működött az, amit kifundáltam, és egyből megvolt az élmény is… Mások sokat panaszkodtak a pályára a hétvége során, nekem viszont nem volt összehasonlítási alapom, mivel ez volt a legelső versenyem, a legelső pálya, amin mentem, így én csak annyit tudok mondani, hogy nekem iszonyatosan tetszett. Ha a többi ennél is jobb lesz, annak csak örülök!
Az első szabadedzésen bátran kísérletezgettem is a féktávokkal stb., próbáltam gyorsulni, és minél jobban begyakorolni e rövidke idő alatt a fő nyomvonalat. A Joker-körre ki se mentem ekkor, ezt meghagytam a második szabadedzésre, ami így visszagondolva, talán egy pici hiba volt. A második tréningre ugyanis olyan szinten fellocsolták előttünk a pályát, hogy jobb lett volna ki se menni rá. Kínszenvedés volt az egész a kis Suzukival, tiszta dagonya, lépésben poroszkálva is folyamatosan elúszott a hátulja stb. Amikor épp nem a kormánnyal bűvészkedtem, kifelé mutogattam széles mozdulatokkal a bírói posztok felé, hogy ezt mégis hogy sikerült ilyen jól kitalálniuk…
Teljesen tönkretették a pályát és az élményünket, és hát a Joker-kör volt a legrosszabb, 1-esbe visszakapcsolva, gyök kettővel haladva, teljesen eltekerve a kormányt is csak csúsztam ki a sáron egyenesen. Annyira nem ment ez a rész, hogy ezen a szabadedzésen végül csak Joker-kört csináltam, négyszer is kimentem, és negyedjére úgy-ahogy ráéreztem a megoldásra, de ez azon a tényen nem változtatott, hogy normális körülmények között nem jártam még kint a Jokeren, csak gyalog – igaz, úgy egy picit gyorsabb volt…
Így érkeztem meg az első előfutamra, amit a négyes rajtkockából kezdtem meg. Mivel itt még sorsolással dől el, hogy ki kivel megy együtt, így csupa erősebb autóval kerültem össze, ami így elsőre nem is feltétlenül volt baj, mert végig mehettem nyugodtan magamnak. Főleg, miután a rajtot jól elszúrtam… Kézifékkel előfeszítve rajtolok, és noha kb. egy tucatszor elpróbáltam ezt a rajtrácsra menet, illetve még előtte a szabadedzéseken, most az első tétre menő etapban ez besült… Nem engedtem vissza teljesen a kéziféket, és mire észbe kaptam, a többiek már messze jártak. Utána mentettem a menthetőt, és magamhoz képest rengeteget gyorsulva viszonylag jó tempót jöttem, folyamatosan feszegetve, tapogatva a határokat. Volt, ahol picit kevés volt, volt, ahol picit sok, de volt, ahol körülbelül pont jó. Mivel csak kerestem és blöfföltem a jó tempót, ezért jóval nagyobb szórással mentem, mint a többiek, de amelyik körbe beletaláltam, azzal második lettem volna a Swift Kupában, ez pedig önbizalommal töltött el a második nap előtt. Merthogy az első napra ennyi volt, a második előfutamunkat törölték sötétedés miatt, így a második szabadedzés (értelmezhetetlen dagonya) után ez is ment a kukába – még eggyel kevesebb esély a tanulásra.
Az első nap annyi kalandom volt még, hogy az első előfutamban az ugratóról leérkezve mindig magától bekapcsolt az ablaktörlőm, és egyszer ezt a kelleténél hevesebb mozdulattal próbáltam kiiktatni, így a kezemben maradt a kapcsoló… A kormány még a helyén, úgyhogy gyerünk tovább!
A kilencszeres magyar bajnok Bánkuti Gabi csak korábbi jokerezése folytán került egy rövid időre mögém a döntőben, de a kép azért jól mutat…
Szombatról vasárnapra virradó éjszaka már nyugodtabban hajtottam álomra a fejemet, mivel úgy éreztem, a bátor kísérletezésnek meglett az eredménye, hiszen volt egy jó köröm is, és tudom, mit csináltam akkor máshogy, mint a többi körben, úgyhogy nyilván ezen az úton kell majd holnap is folytatnom. Úgy éreztem, megérkeztem a mezőnybe, nem vagyok fényévekkel lemaradva a többiektől, és talán még borsot is törhetek néhány rivális orra alá életem első futamán.
A vasárnap reggeli előfutamunkon azonban megint dagonya fogadott minket a pályán, ezért úgy álltam oda a rajthoz, hogy tudtam: itt most a kevesebb több lesz, csak ésszel, szépen nyugodtan. A rajt viszont kulcskérdés lett volna, hiszen, ha el tudok menni előre, akkor megúszom, hogy a többiek beterítsék a szélvédőmet sárral… Három Astrával mentem együtt, akik ugye egyértelmű lóerő fölényben vannak az 1,3-as Suzukimhoz képest, de a rajtomban nagyon bíztam – teljesen leengedett kézifékkel jó lesz az!
Jó is lett. Tökéletesen elkaptam a rajt pillanatát, és már majdnem egy teljes autónyival a többiek előtt voltam, de sajnos pont nem, így nem tudtam becsukni előttük az ajtót, és amint megjött az erő, állva hagytak. Legalábbis az egyikük, mert álltam a gázon végig, és belül is voltam, úgyhogy másodikként azért sikerült elfordulnom valahogy. Az ugratót elnyomtam padlógázon megint, ami kicsit merész volt, mivel hatalmas volt ott a dagonya, de sikerült befordulnom utána a szűk balosba. Viszont teljesen teleszórt sárral az előttem haladó Astra, így egy darabig kénytelen voltam emlékezetből botorkálni, és szinte teljesen nullára visszalassítani, mert szó szerint semmit nem láttam ki előre a szélvédőn. Folyamatosan ment az ablaktörlő és a folyadék, de nagyrészt csak még jobban szétkente a dzsuvát… Ilyen ez a popszakma, elvégre ralikrosszozni jöttem, nem kötögetni, vagy mi a szösz!
Mire újra láttam, hogy hol vagyok, és örömmel konstatáltam, hogy még nem hagytam el nagyon Dunaszerdahely környékét, az élen haladó kolléga már messze járt, úgyhogy az aszfaltos részeken, ahol lehetett, elkezdtem nagyon agresszíven nyomni neki, hogy újra befogjam, kéne még egy kis sár a szélvédőre! A második körben megint padlógázon elugrattam, de most a földre érkezve megvezetett kifelé a sár, és hirtelen el is akadt benne az autó, és lefulladt. Eltelt jó 10-15 másodperc, mire újraindult szegényke, simogattam a kormányt, udvaroltam neki, végül csak életre kelt megint, így újra a többiek után eredhettem. Tiszta skizofrén állapot volt attól függően, hogy épp milyen borításon járok. Aszfalton végig padló, nagyon agresszív féktávokkal, sáron pedig még kettőt elvenni abból, amit én eddig óvatosnak gondoltam… A végére egészen jól ráéreztem, és a leintésre teljesen a nyakára estem az egyik versenyzőtársamnak. Megint sok volt a hiba, megint hatalmas szórással mentem, de megint célba értem, és mentettem a menthetőt. Most már azért jöhetne egy olyan futam, amit nem teszek ilyen nehézzé magamnak!
A harmadik és egyben utolsó előfutamunk előtt szerencsére nem locsolták fel a pályát, így a túlélő show helyett jöhetett megint egy kis igazi verseny! Ez a futamom sikerült a legjobban mindközül, nincsenek rá szavak, hogy mennyire élveztem! A rajtom tökéletes volt, úgy lőtt ki a kis Suzuki, mintha egy ménest tereltek volna hirtelen össze alá, és most megvolt a teljes autónyi előny, úgyhogy be tudtam gyorsan húzódni a mellőlem belülről rajtoló astrás kolléga elé, így amikor megjött az ereje, már nem volt hova menni, maradt mögöttem. A 4. helyről mentem megint, belül három astrás volt mellettem, kívül egy suzukis kolléga. A legbelülről rajtoló két astrás előtt már nem tudtam lezárni az utat, így ők előbb értek oda az első kanyarhoz, de kívülről én végig el tudtam nyomni neki padlón, az ugratón is, és egy merész féktávval az egyikük már meg is volt – feljöttem a 2. helyre.
Az előttem levő astrás srác, Vígh Levente egy picit gyorsabb volt, de csak annyira, hogy pont nem tartott fel, viszont végig láttam magam előtt, és húzott… Közben viszont hátrafelé is folyamatosan figyelnem kellett, de nem túl sokat, csak azokon a pontokon, ahol tudtam, hogy meg fog érkezni rám a teljesítménykülönbség miatt. Az S-kanyarok utána emelkedő az egyik ilyen pont, ezért ott egyből mentem belülre védeni az ívet, és hiába autózott kívülről körbe, egy teljes autónyival pont nem fért be elém, így egy merész féktávval visszaestem mellé, mi több, még be is fordultam, így maradtam második. A célegyenes végén megint bebújt mellém, és ekkor már nem tudtam levédeni a belső ívet, de nagyon nem is akartam, mert tudtam, hogy jó helyen vagyok, kívül is végig el tudom nyomni padlón, és az ugrató után megint én leszek jobb helyzetben, ugyanúgy, mint a rajt után. Ez így is lett – egy újabb merész féktáv, utána egy nagy ütés hátulról, nyomni neki tovább, tovább, tovább, és hirtelen eltűnt a visszapillantóból a kolléga, Varga Mátyás (neki is ez volt az első versenye), a következő körben láttam őt a pálya szélén félre állva. Utólag még ő kért elnézést, úgyhogy nemhogy harag nem volt, de még össze is barátkoztunk – egyértelmű helyzet volt, csak jöttem a helyemen, nem tehettem róla.
Az élen haladót még mindig láttam magam előtt, így azt is, amikor kiment a Jokerre. Egy gyors mozdulattal lereagáltam, és én is mentem ki vele, elkerülve egy újabb, immár teljesen felesleges csatát, elvégre én a többi Suzuki és az idő ellen harcolok, még akkor is, ha az előfutamokban mindig másokkal kerültem össze… Ezért inkább hagytam hadd „húzzon be” a célig, és ez jó döntés volt: ő is robogott egy 4. időt az Astrások között, és én is 4. lettem a Swift Kupások között, végre elkaptam egyik vetélytársamat, Horváth Krisztiánt, és Madari Tamáshoz is nagyon közel kerültem időben, egy másodpercen belülre.
A döntőt így aztán nagyon jó érzésekkel vártam, és titkon bíztam benne, hogy talán harcba tudok szállni az említett két versenyzőtársam ellen az utolsó dobogós helyezésért, ami a kétszeres abszolút magyar bajnok Majerszky Gábor és a kilencszeres bajnok Bánkuti Gábor után még kiadó – ők ugyanis már egy picit más dimenzióban közlekedtek ekkor. A döntőnket szokatlan módon a SuperCars döntője utánra tették, így mondhatni, mi lettünk az egyik fő műsorszám a hétvége lecsengetéseként. Az elejét sajnos megint elizgultam kicsit, és szinte szégyellem is leírni, de hát ez az igazság: megint egy picit behúzva maradt a rajt után az a fránya kézifék, és ezúttal annyira az előttem zajló történésekre és a helyezkedésre koncentráltam, hogy csak jó másfél kör után vettem észre a bajt, addig a magam által gyártott hendikeppel mentem – nagyon bosszantó, amatőr hiba, de hát talán megbocsátható egy első bálozónak…
A rajt pillanatát egyébként jól kaptam el, nagyjából úgy, mint a többiek, de a célegyenes végére már jó 10 méteres hátrányba kerültem. Viszont előttem négyen szinte teljesen együtt próbáltak befordulni az első kanyarba, és a nagy helyezkedés folytán mindenki a belső ívre törekedett, senki sem tudott kihúzódni az egyébként ideális lendületet biztosító külső ívre. Én viszont nyugodtan kihasználhattam a rosszban a jót, úgyhogy szépen kihúzódtam kívülre, így végig el tudtam tolni padlón az első jobbost, és utána az ugratót is, így egy merész féktávval máris ott voltam a nyakukon, sőt, az egyiküknek majdnem elmentem kívülről. De hát a majdnem az kevés, visszaesett mellém belül, és kihasználva jogos helyzeti előnyét, végül elfordult előttem – maradtam az ötödik helyen, viszont centikre Horváth Krisztián lökhárítójától!
Pillanatkép a döntő 1. köréből, az ugrató utáni helyezkedésről
Aztán, ahogy kiértünk az aszfaltra, és gyorsítottam volna ki, hirtelen megállt az autó, és mire megláttam, hogy kettesből kidobta a váltó üresbe, rengeteg időt veszítettem, és noha láttam még magam előtt a bojt, de sajnos lőtávon kívülre kerültem velük szemben. Toltam neki tovább, ahogy bírtam, közben láttam, hogy Bánkuti Gabi kint volt Jokeren, és mögém jött vissza, ezért a következő adandó alkalommal én is kimentem, mert tudtam, hogy most nem vele vagyok versenyben, felesleges lett volna csatába bonyolódni vele, nem beszélve arról, hogy ha mögé visszatérve a fő nyomvonalra, sikerülne valamennyire lekövetnem őt, abból még egészen jó dolgok is kisülhetnének. Közben most már a kéziféket is kiengedem lassan, másfél kör után úgy érzem, megérett az idő a rajtprocedúra lezárására… „Egy gratulálok hülyegyerek”-et mérgesen elmormolok magamban, de ezzel le is zárom ezt a csúfos bakit, és tolom tovább, ami a csövön kifér.
Még az utolsó kör utolsó féktávjára is úgy érkezek meg, hogy látom magam előtt a többieket, de sajnos nem vagyok ott köztük, így utolsóként intenek le. Úgyis lehet mondani, hogy 5.-ként, mindenki válassza ki a neki szimpatikusabb megfogalmazást… A leintés után és így fél nap távlatából is nagyon vegyes érzések kavarognak bennem. Nagyon rossz vesztes vagyok, és utálok utolsónak lenni bármiben, ugyanakkor annyi vállon veregetést és gratulációt kaptam versenyzőtársaktól, szerelőktől, nézőktől stb. (olyan közeli barátaimtól is, akikkel van elég őszinte a kapcsolatunk ahhoz, hogy tudom, megmondták volna azt is, ha bénán mentem), hogy kezdem elhinni, hogy tényleg nem volt ez olyan rossz így elsőre. És valójában, ha belegondolok, akkor jogosabb azt mondani, hogy ötödik lettem, minthogy utolsó, mert hát az erősebb Astra-kupás autók közül többet is el-elcsíptem az előfutamokban, a Swift Kupában viszont bár kevesen voltunk, de hát azok jöttek el, akik valószínűleg akkor is ott lennének az elejében, ha kétszer ennyien indulunk. Nagyon szívós kis ellenfelek mind, és egész hétvégén semmit nem kaptam tőlük ajándékba, végig hozták megbízható és gyors tempóban a futamaikat, úgyhogy megtiszteltetés lesz őket tovább üldözni a soron következő versenyeken addig, amíg el nem kapom őket végre. Szerencsére a következő, máriapócsi versenyig csak két hét van, úgyhogy hamar lehet javítani!
A Junior Kupa és a Magyar Kupa korábbi bajnokától, Góth Viktortól is járt a pacsi a leintés után
És hát az élmény… Arra nincsenek szavak, itt bajban van az újságíró is, ezt egyszerűen át kell élni, mert belülről teljesen más, mint kívülről nézve! A döntőben egyébként a hátsó lökhárítómat félig a földön húztam be, és hát sokat kapott tőlem egész hétvégén a kicsi kocsi. Főleg ezért sajnálom azt, hogy végül az 5. lettem csak a kategóriámban, mert így a helyezések tekintetében semmi értelme nem volt, így bántani őt… A fejlődésem és a gyorsulásom szempontjából viszont nyilván igen. Ami érdekesség még, hogy az utolsó előfutamomban elszakadt a szervo ékszíj, és mivel nem volt belőle pótalkatrészünk, így a döntőben már szervo nélkül mentem.
Amikor azonban Majától (Majerszky Gabi) és Bánkuti Gabitól kértem volna kölcsönbe ilyen alkatrészt, ők furcsán néztek rám, mivel az ő Suzukijukban egyáltalán nincs is szervo, mint megtudtam. Sőt, állításuk szerint nemcsak, hogy felesleges ez, de még el is vesz a teljesítményből, és mivel eleve kevés paci van ezekben a Suzukikban, ezért minden lóerő számít. És valóban (trójai volt a falóban!), sokkal jobb, versenyautósabb érzés volt vezetni a kicsikét a döntőben, mint előtte szervóval. Egyáltalán nem fáradtam el benne, viszont jóval kevesebbet kellett bűvészkedni a kormánnyal, amikor pedig nehéz tekerni, az egyben egy jelzés is, hogy nem is feltétlenül kell, mert azzal lendületet veszítenék, hanem érdemes inkább kicsit kiengedni olyankor egyenesen, amerre lendületből jól esik neki menni… Ezért már jeleztem is Tyuki bácsinak (Ujházi László, az autó felkészítője), hogy bocsánat, hogy így leépítettem rögtön elsőre a kicsikét, de egyelőre ne is tegyünk bele új szervo ékszíjat, elég, ha elvisszük Máriapócsra, hogy ha meggondolnám magam, akkor azért ott legyen kéznél…
Végül szeretném megköszönni mindenkinek azt a sok-sok segítséget, jó tanácsot, biztató szót, szurkolást, amit kaptam. Nagyon jól esett, szuperek vagytok! Máriapócson is teljes gőzzel fogok támadni, ezt megígérhetem.
