Passion Day elnevezéssel Gilles Villeneuve emléknapot tartottak Imolában május 1-én. Az eseményre Kanadából ide utazott a versenyző özvegye, akivel hosszan egyeztettem az alábbi beszélgetést. A Hotel Olimpiában csütörtök este 23.18-kor csörgött a telefon a szobámban. Ezt hallottam: – Itt Joann Villeneuve beszél. Csak azt akarom jelezni, hogy megérkeztem. Reggel 9-kor találkozhatunk a hallban.
Így történt.
Milyen érzés megint itt lenni Imolában?
Meg kell mondjam, hogy szívmelengető. Hogy 33 évvel Gilles halála után is ilyen szeretettel emlékeznek rá. Nem is olasz volt, és mégis… Olyan fiatalok lelkesednek érte, akik bőven a halála után születtek. Úgyhogy elképzelheti, hogy szívesen jöttem. Persze, azért is, mert találkozhatom azokkal, akik valaha a Ferrari csapatot alkották, akikkel öt éven keresztül jóban-rosszban együtt voltunk. Itt van Forghieri, itt van Brenda (Vernor, Enzo Ferrari titkárnője), itt vannak Gilles szerelői, az újságíró barátok.
1982-ben Imolában volt Gilles, és így az ön számára is az utolsó futam. Hogyan emlékszik vissza? Tényleg volt megegyezés Gilles és Pironi között?
Nézze, azt, hogy megegyeztek, ezt biztosan állítom. Azon a versenyen csak 14 autó indult, ráadásul Imola zabálta a benzint, és kitalálták, ahhoz, hogy biztosan célba érjenek és ne okozzanak csalódást a közönségnek meg csapatnak egy esetleges ütközéssel, a verseny felére kialakult sorrendben mennek a célig. Gilles ehhez tartotta magát, Didier meg nem. Tudom, mert én jegyeztem a köridőket. Didier sokkal gyorsabban ment, amikor ő állt az élen. Akkor még nem volt rádiózás, hogy a csapat megbeszélhette volna velük, mi legyen, milyen taktika szerint vezessenek…
Közismert, hogy a férje nagyon dühös és elkeseredett volt a futam után. Gilles tényleg ott akarta hagyni a Ferrarit?
Aznap és még másnap is – igen! De akkor még a verseny lázában izzott. Elvégre minden versenyen győzni szeretett volna, és itt meg is volt rá a lehetősége. De aztán szép lassan megnyugodott. Gilles nem volt egy haragtartó vagy bosszúálló alkat, egyáltalán nem. Bár tény, hogy nekem is mondta, ezt megerősíthetem, hogy nem akar többé beszélni Pironival. Aztán ki tudja, miképp alakult volna? Úgy képzelem, egyszer minden elrendeződött volna. Csak nem maradt rá idő…
Végül is milyen volt az ő kettejük viszonya mint csapattársak? Most akkor barátok voltak vagy sem?
Hallgasson ide: Didier sokszor hangoztatta utóbb, hogy barátok voltak. De milyen barát az, aki nem hívja meg az esküvőjére a másikat? Márpedig nem hívott meg bennünket. Holott nem egy csöndes kis esküvő volt, néhány emberrel, voltak ott elég sokan. Azt hiszem, Didier akkor döbbent rá, mit jelent Gilles a csapatnak, és milyen fontos volt kifejezetten az ő számára is, amikor már nem élt.
Aztán jött Zolder, ahol ön kivételesen nem volt jelen a lányuk elsőáldozása miatt. Szombat délután Jody Scheckter telefonált, és elmondta, mi történt. Megérzett-e valamit, amikor megcsörrent a telefon?
Á, nem. Elmondom, hogy van ez. A versenyzés olyan műfaj, ahol tudatában kell lenni a veszélynek. Főképp igaz volt ez akkoriban, az 1970-es, 1980-a-s években. Ezzel mindenki tisztában volt. De eldugtam az agyam legtávolabbi zugába ezt a témát. Nem akartam vele foglalkozni, pláne nem úgy, hogy jaj, most mi lesz. Később ugyanez volt a helyzet, amikor Jacques versenyzett. Tudtam, hogy lesznek balesetei, kemény pillanatok. De nem vettem róla tudomást, hiszen állandó rettegésben nem lehet élni… Olyan ez, azt hiszem, mint azoknak a feleségeknek, barátnőknek a helyzete, akiknek a férje vagy a kedvese Irakban vagy Afganisztában teljesít szolgálatot. Ott is bármikor bármi tragikus előfordulhat.
Beszéltek erről? Ígért valamit Gilles, hogy mikor vonul majd vissza?
Ígért? (Felnevet.) Dehogy, nem is lehet ezt így előre kijelenteni. Szerintem még jó ideig akart versenyezni, esetleg, egy napon együtt indulni Jacques-kal Le Mans-ban. Úgy volt ez nálunk, hogy én nem mondtam neki, hogy hagyja abba, bár nem bántam volna, de tudtam, hogy ez nem esne neki jól, meg minek is… Ő meg biztos lehetett benne, hogy nem fogom ezzel nyúzni, nem fogok efféle kérésekkel előállni. Ez hallgatólagos megegyezés volt köztünk.
Rögtön az elején, 1977-ben , a Japán Nagydíjon elszenvedett baleset is végződhetett volna tragédiával. Azt hogyan élte meg?
Én? Sehogy. Tudja, a ’70-es évek közepén még messze nem olyan volt a közvetítés, mint manapság. Vagy a csapaton belüli kommunikáció. Gilles visszajött azzal, hogy kiesett a versenyből, és bement pihenni a lakóbuszba. Nem sokkal később megjelent Patrick Tambay, és izgatottan kérdezte, hogy van Gilles? Hogy lenne, kérdeztem erre, lepihent. Mert hogy volt egy hajmeresztő ütközése…, folytatta Patrick. Igen, említette, mondtam én. Szóval, ezzel csak azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy másképp működtek a dolgok. Csak jóval később, az újságokban láttam pár fotót a fuji balesetről, és akkor érzékeltem, hogy ez tényleg egy hatalmas csattanás volt, ami csúnyábban is végződhetett volna.
Gilles számára melyik volt a legkedvesebb győzelem?
A két 1981-es. Főképp a spanyolországi, ott a legkisebb hiba nélkül kellett vezetnie, hiszen ott loholtak a nyakában a többiek pár méterre. De ugyanennyire sokra tartotta a Monte Carlo-i első helyet, két dolog miatt. Egyrészt az volt első turbós Ferrari-siker, ráadásul a futam előtt mindenki száz százalékig biztos volt benne, hogy az utcai pályán a turbóknak semmi esélyük sincs. Összességében meg, a Ferrari abban a szezonban nem volt épp egy csúcs autó, úgyhogy azzal futamot nyerni kisebb fajta csoda volt, tényleg.
Sok interjúalanyom rótta fel Gilles-nek, hogy nem érdekelte a bajnokság, csak az fűtötte, hogy minden körben ő legyen a leggyorsabb. Megerősíti ezt a vélekedést?
Nem, nem, nem! Hogy is ne szeretett volna bajnok lenni! De Gilles pont fordítva okoskodott. Azt mondta: ha minden körben én vagyok a leggyorsabb, akkor megnyerem a versenyt; ha pedig megnyerem a versenyeket, akkor én leszek a bajnok. Ez hajtotta minden körben.
Létezik a legenda Gilles Villeneuve – aki viszont a férje volt, gyerekei apja. Hogyan őrzi magában a személyes emlékeket?
Gilles halála után meg kellett hoznom egy elhatározást. Ami nagyon, hogy úgy mondjam, gyakorlati volt. Bármennyire is fájt, ami történt, sajgott a hiánya, nekem feladatom volt. Két kis gyereket kellett felnevelni, nem lehetett beleragadnom a szomorkodásba… De Gilles megvan nekem, a versenyző is, a férj is. A mostani otthonomban is itt vannak a közös emlékeink, a kupái, a fényképei, ugyanúgy, mint még az életében. Ebben nincs változás 33 év után sem!
