F1
2015. július 18. szombat, 11:07
Tegnap este egy nizzai kórházban elhunyt Jules Bianchi. Miközben a hihetetlenül szimpatikus fiatalembert gyászoljuk, emlékezzünk meg az F1-es versenyzőről, generációja talán legnagyobb tehetségéről.
Természetesen elsősorban mindenki arra fog emlékezni Bianchival, a versenyzővel kapcsolatban, hogy a 2014-es Monacói Nagydíjon végrehajtotta a lehetetlent: pontot, sőt pontokat szerzett a Marussiával, első és egyetlen pilótaként, akinek sikerült ez a 2010-ben érkező kiscsapatok valamelyikével. Ezt követően szökött igazán magasra a megítélése és a népszerűsége, ám sajnos ezután már csupán kilenc alkalommal adatott meg neki, hogy rajthoz állhasson a Formula-1-ben.
Persze a monacói pontszerzésig hosszú út vezetett, mint szinte minden versenyző, ő is gokarttal kezdte a karrierjét, majd 2007-ben váltott formulaautókra. A háromszoros GT-világbajnok Mauro Bianchi unokájaként, ahogy azt mondani szokás, a vérében volt a versenyzés, édesanyja nagybátyja pedig az egykori F1-es pilóta, valamint Le Mans-győztes Lucien Bianchi volt.
Formulaautós pályafutása rögtön egy bajnoki címmel kezdődött, a többek közt Charles Picet és Tristan Vautiert is felvonultató mezőnyben újoncként nagy fölénnyel nyerte meg a kétliteres Formula Renault-k francia bajnokságát, s bemutatkozhatott az Európa-kupa mezőnyében is. Mégsem ebben az irányban folytatta a következő évben, hanem az ART csapattal kötött szerződést, akikkel belépett az F3 világába.
Méghozzá nem is akárhogy: az Euroszériát Hülkenberg és Mortara mögött harmadikként zárta, s győzni tudott a legendás zandvoorti Masters of F3-on, nagy csatában győzve diadalmaskodva a pole-ból rajtoló Hülkenberg felett. A következő évben aztán már az Euroszéria bajnoki címe is meglett, fölényesen, egy nagyon erős mezőnyben: többek közt Bottas, Bird, Wittmann, Gutierrez, Merhi, Coletti, Hartley és Vietoris ellenében szerezte meg az elsőséget.
Az F3-ban már nem volt mit elérni, eljött hát a váltás ideje, s bár egyetlen futam erejéig a WSR csúcskategóriájában is kipróbálta magát, végül a GP2 felé vette az irányt. A 2009-2010 telén rendezett Ázsia-sorozat még a betanulásról szólt, a 2010-es főszezonban viszont már jöttek az eredmények. Bármily furcsa, annak ellenére, hogy mindkét GP2-es idényét a dobogón zárta, előbb Maldonado és Perez, majd Grosjean és Filippi mögött, mindössze egyetlen futamot nyert a két szezon során – valamint egyet a 2011-es Ázsia-sorozatban, melyben Grosjean mögött lett második.
Ekkor már hosszú évek óta a Ferrari növendéke volt, sőt már 2009-ben szóba került a neve a maranellóiak ülésével kapcsolatban, miután Luca Badoer alkalmatlannak bizonyult a sérült Felipe Massa helyettesítésére. Végül annak az évnek a telén próbálhatta ki először a vörös autót, s annyira meggyőzte az illetékeseket, hogy ő lett a maranellói Akadémia első igazolt versenyzője. Ez a kapcsolat az évek során számos F1-es teszthez segítette őt, sőt ennek köszönhette azt is, hogy ő lett a Force India tesztpilótája 2012-ben.
Ezt a szezont „főállásban” a WSR-ben töltötte, s végül nagy csatában lett bajnoki ezüstérmes Robin Frijns mögött. Eljött az idő a továbblépésre, a nagy álom beteljesítésére, mely végül a Marussia csapatával sikerült, bár egy ideig úgy tűnt, hogy a Force Indiánál is esélyes lehet, ám ők végül Adrian Sutilt választották. Kapóra jött viszont az, hogy Luiz Razia nem tudott eleget fizetni, így a Marussia kénytelen volt félreállítani a brazilt, és új versenyző után nézni…
Bianchi hamar beletanult az F1-be, tehetségét a hatalmas technikai hátrány ellenére is nem egyszer meg tudta mutatni. Már a monacói csoda előtt a közelgő előrelépésről szóltak a hírek, ezt követően pedig már mindenki Ferrariban látta a franciát. Talán nem is kellett volna nagyon sokat várnunk arra, hogy Bianchi vörösbe öltözzön, de ezt már sosem tudjuk meg. Azon a szörnyű suzukai délutánon nem csupán egy végtelenül szimpatikus, példaértékű szerénységgel megáldott fiatalembert veszítettünk el, hanem egy óriási tehetséget, a jövő világbajnokát is…
