Bár a legjobb hondás hely elúszott, úgy zártam az évet, ahogyan szerettem volna a katari út előtt. Dobogóval és az ünneplésre való okkal, amit ezúttal Yokohama Trophy-nak hívnak.
Azt nem mondhatom, hogy már aludtam egyet a tegnap történtekre. Helyi idő szerint hajnali kettőkor jöttünk el a katari pályáról, beletelt egy fél órába, mire visszaértünk a szállodába, és négykor már indulnunk is kellett a repülőtérre. Olyan gyorsan történt minden, hogy bár a boxban egy kicsit tudtunk ünnepelni, igazából nem volt lehetőségünk kiélvezni a pillanatot. A lényeg, hogy van minek örülni!
Egész szezonban, és még a katari út előtt is arról beszéltem, hogy az elsődleges célom idén, hogy ismét mi legyünk a legjobb hondások, minden más, köztük a Yokohama Trophy is csak ezután következik. Azt is leírtam, hogy a Gabriele Tarquinivel szembeni 19 pontos hátrányomat úgy van esélyem ledolgozni, ha ő kiszorul az első tízből az időmérőn, miközben nekem sikerül jó rajthelyet kiharcolnom. Minden úgy történt, ahogyan szerettem volna, és úgy gondolom, az időmérős hatodik helyemet sikerült annyi pontra beváltanom a két futamon, amennyi reálisan elvárható volt.Hogy ez mégsem volt elég arra, hogy megelőzzem Tarquinit, az az olasz márkatársam második futamos nagyszerű teljesítményének tudható be – azzal, hogy feljött a hetedik helyre, megvédte az év végi ötödik helyét.
Az időmérőn csak az utolsó pillanatban csúsztam le az ötödik helyről és a Q3-as szereplésről, amit azért bántam, mert úgy éreztem, hogy a Q2-ben nem futottam tökéletes kört. Ugyanakkor a végkifejlet szempontjából nem tudom, hogy az esetleges Q3-as néhány tizedes javulással és az elérhető negyedik rajthellyel sokkal jobban jártam volna-e, mivel úgy a másodikon valószínűleg nem lett volna esélyem a dobogóra. Szóval bárhonnan nézem, ebben a katari versenyben nem volt több pont, mint amennyit kihoztunk belőle.
Mehdi Bennani második helye nagy meglepetés volt az időmérőn. Bár arra számítottam, hogy gyors lesz, mert az előző három versenyhétvégén is jó formát mutatott, azt nem gondoltam, hogy erőből megveri majd Yvan Mullert, Sébastien Loeböt és Ma Csing-Huát is. Látva a teljesítményét és a Citroënek fölényét, úgy éreztem, nagyon nehéz dolgunk lesz, ha magunk mögött akarjuk tartani a privát értékelésben, hiába indulok előle a második futamon.
Az első futam rajtja jól sikerült, hiszen megelőztem egy Ladát, és Hugo Valentével szemben is megvolt a lendületelőnyöm. De sajnos a külső ívre szorultam, amiben az volt a szerencsétlenség, hogy előttünk Bennani és Loeb összekoccant, aminek következtében a francia tempót veszített, éspont előttem lassult be annyira, hogy nekem is el kellett vennem a lábam a gázpedálról a kettes kanyar előtt. Így a hármas kanyarban már előnytelen pozícióban voltam, aminek eredményeképpen visszaestem az ötödik helyről egészen a nyolcadikra. Ha kicsit több szerencsém van, ebben a futamban reálisan az ötödik vagy hatodik helyezés is benne lehetett volna, de végül a hetedikkel is együtt tudtam élni. Ennek kapcsán ugyanis életben tartottam az esélyeimet arra, hogy a második futamon megelőzzem Tarquinit az összetettben, plusz Bennanival szemben is megmaradt a pontelőnyöm a privát értékelésben. A saját kezemben maradt a sorsom.
Ezután egyetlen célom volt: hibátlanul vezetni a második futamon. Tudtam, hogy így akár a dobogóra is odaérhetek, amivel alighanem Bennani előtt végzek, és akár Tarquinit is megverhetem. Éppen ezért, ha kívülről talán nem is, de nekem belülről a második futam végig izgalmas volt. Főleg azután, hogy amikor bejött a safety car, láttam, hogy mögöttem Loeb, mögötte pedig már marokkói vetélytársam autózik. Világos volt, hogy ha meg akarom tartani a harmadik helyemet, akkor ebben a szituációban tökéletes körökre lesz szükségem egészen a kockás zászlóig. Szerencsére ez sikerült is. Korábban írtam, hogy ha úgy adódik, kockáztatni is hajlandó vagyok azért, hogy összejöjjön a legjobb hondás helyezés, ám esélytelen volt, hogy még egy helyet előrelépjek. Pontosan tudtam, hogy a pálya mely szakaszán vagyok gyorsabb a Citroëneknél, de egyszer sem tudtam annyira közel férkőzni az előttem autózó Mához, hogy előzési manőverbe kezdjek. Ő pedig egyszer sem tette meg azt a szívességet, hogy hibázik.
2012 után újra megszereztük a Yokohama-elsőséget, mégis van bennem egy kis hiányérzet amiatt, hogy az év végi hatodik hellyel nem mi lettünk a legjobb hondások. Mindezt mondom úgy, hogy már a pozitív oldalát is látom a történteknek, hiszen ki lehet mondani azt, hogy tulajdonképpen a balszerencsés thaiföldi ütközés vette el tőlünk ezt az esélyt. Bővebben azonban azért nincs értelme foglalkozni a „mi lett volna, ha…” kérdéskörrel, mert biztos vagyok benne, hogy a többi pilótának is vannak „ha-pillanatai” a szezonból.
Ha figyelembe vesszük, hogy a tavalyi év végi negyedik helyhez kellett egy jó adag szerencse is, idén pedig balszerencsés körülmények között is éppen csak lecsúsztunk arról, hogy mi legyünk a referencia a Honda-családon belül, akkor azt kell mondanom, hogy a helyezés ellenére nem teljesítettünk rosszabbul, mint egy éve. Mindössze nyolc ponttal gyűjtöttünk kevesebbet, mint tavaly, ugyanakkor idén volt futamgyőzelmem és pole pozícióm is. A 2014-re jellemző kiegyensúlyozott teljesítmény hiányzott a szezon utolsó harmadából ahhoz, hogy idén is sikerüljön megelőznünk mindkét gyári Hondát. A lényeg, hogy tudom, hol úsztak el ezek a pontok, mert így jövőre lesz lehetőségem kiküszöbölni a hibákat.
Ahogy az elején is írtam, van mit ünnepelnünk, hiszen a kis hiányérzet mellett bennem is alapvetően pozitív kép él az évről. Mivel úgy általában a versenyhétvégék nem alkalmasak arra, hogy ünnepeljünk, hiszen a srácoknak a futamok végeztével már pakolniuk kell, nekem pedig interjúról interjúra járkálnom, jövő hétvégén biztosan sort kerítünk a közös sikerek közös kiélvezésére! 🙂
