F1
2015. április 13. hétfő, 10:58
Ritka alkalom, amikor Kimi Raikkönent ki lehet zökkenteni a nyugalmából, Kínában mégis fültanúi lehettünk a lázba jövő finn rádiós kitörésének, amikor felpaprikázták a lekörözendő autók.
Úgy tűnik, míg a mezőny hátsó felében harcoló „nagyok” az esélytelenség tudatától kénytelenek visszafogottan őrjöngeni, Kimiből a feltámadás lehetősége hozza elő a rejtett indulatokat.
Persze attól nem kell tartani, hogy mostantól a finnek bajnoka megfeledkezik magáról és a rengeteg szurkolót vonzó egyedi imidzséről, de szemmel láthatóan valami történt Raikkönennel. Az utóbbi egy-másfél év kritikái, amelyben hol a Lotus anyagi helyzetére, hol pedig a gyenge Ferrarira és a rajta felülkerekedő Alonsóra „érzékeny” pilóta motiváltságát firtatta a szaksajtó, elcsendesülni látszanak. Pedig most sem egyszerű Kimi helyzete, miután jelenleg már 31 pontos hátrányban van az olaszokhoz újonnan érkező Sebastian Vettellel szemben, de ez most mégis más. Jelenleg elsősorban a balszerencsének köszönhető, hogy Kiminek kapaszkodnia kell: egy rosszul feltett kerék miatti kiesés Ausztráliában, egy eltaktikázott maláj időmérő, egy apró versenybaleset és egy defekt is hátráltatta.
Ennek ellenére szó sincs arról, hogy – lemaradás ide vagy oda – Raikkönen elkeseredetten visszavonulót fújna, ahogy a korábbi években ez olykor érződött a megannyi frusztrált interjúban: „Ez nem az az eredmény, amit vártunk, de ez egy technikai sport… Dolgozunk a vezethetőségen, a teljesítményen, a kormányon… Különben is, ez van.” Kimi olyan sok év után most ismét hisz abban, hogy egy versenyképes csapat áll mögötte, akik egy olyan autót adnak alá, amivel újra a bajnoki címért küzdhet. Hirtelen felindultsága érthető annak fényében, hogy mindez akkor történik vele, amikor már őszintén szólva minden lehetőség veszni látszott a Ferrari folyamatos szenvedése, politikai belharcai és személyi cseréi miatt. Akkor, amikor házon belül az új elnök, Sergio Marchionne szidta a Ferrari védjegyével már eggyé vált Montezemolót (és viszont); amikor a Stefano Domenicali helyére kinevezett új csapatfőnök, Marco Mattiacci próbált úgy tenni, mintha értené a dolgát – sikertelenül; amikor ötödik évi maximális odaadása közepette Alonso joggal forrongott a paddockban, hogy ez így nem mehet tovább; amikor időközben már a harmadik ember, Maurizio Arrivabene foglalta el a csapatvezéri pozíciót, talán Kimi volt az egyetlen figura, aki csak a háttérből figyelt. Csendben.
Most pedig mintha egy 180 fokos fordulatot vett volna, beszélget, nevet, befekszik a Ferrari alá a szerelőkkel, ha úgy hozza az élet, érdeklődik! Nyíltan kimondja, hogy figyeli Vettel munkamódszerét, és bevallja, hogy még többet kell dolgoznia a sikerért. Az is a motivációját igazolja, hogy eddig csak az autó versenyképességétől tette függővé a Ferrarival való jövő évi szerződéshosszabbítását, mára már ez rajta nem, csupán a főnökségen múlik. Talán maguk a legnagyobb Kimi rajongók is elcsodálkoznak rajta, hisz őket – főképp a fiatalok esetében – elsősorban a finn versenyző laza stílusa, a médiával és magával az F1-es cirkusszal való „nemtörődömsége”, a megszokott dolgok elleni lázadása, őszinte reakciói és egyedisége fogta meg leginkább. Nem mintha mostantól tartani kellene attól, hogy a kissé olvadni, na jó, enyhülni látszó „Iceman” óriási tábora az új Kimitől elpártolna.
A kérdés, mi történt valójában a mindig természetes, de szűkszavú finnel, aki családján túl csak és kizárólag a közvetlen, bulizós, motoros haverjai előtt nyílt meg igazán a múltban? Lehet, hogy ez amolyan korral járó tünet, felnőtt, de ami még valószínűbb, hogy egyszerűen boldog az új életében. A tény, hogy végül megtalálta élete párját és megszületett első gyermeke, amely „dolgokról” nem is hitte, hogy ekkora hatással lehetnek rá, nagyon sokat jelent. Mint ahogy az is, hogy kapott egy neki való csapattársat, akivel időnként együtt lóg(ott) szabadidejében, aki a mezőnyben talán egyedüliként – sebastiani nyitottságával – befűzte a finnt és érti a szótárát! És ha továbbmegyünk a munka területén, ott is hirtelen minden jó megtörtént vele, ami csak megtörténhetett. Arrivabene ugyanis az a típusú főnök, aki igen nagy hangsúlyt fordít arra, hogy minden munkafolyamatra és – nyilván a lehetőségekhez mérten – minden emberére is odafigyeljen, a pilóták közötti kapcsolatra és egyéniségükre különösen. Ha visszagondolunk Ausztráliára, Kimi elrontott kiállása után egyből otthagyta a bokszfalat, hogy a lehető leghamarabb tisztában legyen a történtekkel, de Vettel maláj futamgyőzelemének mámora is csak attól a pillanattól ragadta el, amikor már saját szemével látta, hogy Raikkönen hatalmas hátrányt ledolgozva negyedikként célba ért, és tudta, hogy jól van. Igen, hogy jól van-e, mert kedveli Kimit, és rájött a titokra, amire a McLaren, a Lotus és a korábbi Ferrari vezetés biztosan nem: hogy hogyan kell bánni a finnel!
Mindenestre a Mercedesszel ellentétben most nem csak látszat az, hogy nagy az összhang a maranellóiaknál, érződik, hogy ha még szükség is van egy kevés időre, már csak egyetlen lépésre járnak az igazán nagy eredményektől, és attól, hogy Kimi újra a dobogó legtetején húzza meg a pezsgősüveget. Abból kiindulva, hogy Vettel Kínában erősen Raikkönen stílusára hajazó öltözetben jelent meg, a német aligha sajnálna egy-két győzelmet a kiviruló csapattárstól. Csak aztán a Ferrari legutóbbi bajnoka nehogy fülhallgatóval a fülén hangolódjon rá az időmérőre amolyan Vettel módra, mert abból már baj lehet!
