Retro
2015. április 25. szombat, 14:29
Ma 14 évvel ezelőtt vesztette életét az 1985-ös világbajnokság ezüstérmese, Michele Alboreto, aki az 1950-es évek óta a legtöbbre vitte olaszként Ferrarit vezetve. Majd másfél évtizedet töltött az F1-ben.
Tizennégy évvel ezelőtt, 2001. április 25-én nagyon szomorú hírről értesült az autósport nagy családja: a 14 éven át a Formula-1-ben szereplő, s az 1985-ös szezont a második helyen záró Michele Alboreto az Audi R8 tesztelése közben súlyos balesetet szenvedett a Lausitzringen, s már nem sikerült megmenteni az életét.
A milánói születésű Alboreto karrierje annyira sokszínű és gazdag volt, hogy egyetlen cikk egyszerűen kevés lenne ahhoz, hogy mindent felidézzünk vele kapcsolatban. 1976-ban, húszesztendős korában kezdett versenyezni, majd három évvel később váltott Formula-3-asokra, s az Euroracing színeiben 1979-ben olasz nemzeti ezüstérmet, majd egy évvel később Európa-bajnoki címet szerzett a géposztályban.
Nem meglepő, hogy a következő szezon már a Formula-1-ben találta Alboretót, aki 1981 és 1983 közt párhuzamosan szerepelt a Tyrrell-lel a királykategóriában, s a Martini Racinggel az endurance világ- és Európa-bajnokágon. Az első F1-es szezonját nyugodtan nevezhetjük tanulóévnek, a következő két szezonban viszont egy-egy futamgyőzelmet is szerzett a Tyrrell 011 volánja mögött – az 1982-es idényzáró megnyerése után a következő évben Detroitban tudott elsőként célba érni.
Utóbbi siker nem mellesleg egészen a turbókorszak végéig az utolsó futamgyőzelem volt, melyet szívómotoros autóval szereztek meg – ráadásul egyúttal a „legendás” jelzőt egyaránt kiérdemlő Tyrrell csapat és a Cosworth DFV-motor utolsó F1-es győzelme volt ez. Alboreto az 1983-as idényben a detroiti elsőség mellett csak egyetlen pontot szerzett, de teljesítménye így is elég volt ahhoz, hogy szerződtesse a Ferrari, akik 1973 óta nem ültettek autóba olasz versenyzőt.
A nagyobb feladat nagyobb felelősséget is kívánt, így Alboreto innentől kezdve csak a Formula-1-re koncentrált. A Ferrarinál két jó és három kevésbé jó évet töltött el, az időszak csúcsa egyértelműen az 1985-ös szezon volt, amikor bajnoki ezüstérmet szerzett Alain Prost mögött, útközben két győzelmet aratva. Sőt, a szezon háromnegyedénél még csupán három pont volt az olasz hátránya, ám a szezont öt nullázással zárta, így a végső győzelem álom maradt számára…
Alboreto ezt követően egészen 1988-ig a csapatnál maradt, ám ekkor a Ferrari úgy döntött, hogy nem hosszabbít szerződést vele, így kénytelen volt új állás után nézni. Összesen nyolcvan futamot teljesített a Scuderia színeiben, ami akkoriban rekordnak számított, s jelenleg a hatodik helyen áll ezzel a maranellóiak ranglistáján.
Az olasznak ekkor, karrierje során utoljára megvolt az esélye arra, hogy nagycsapathoz kerüljön, ám hiába állapodott meg Frank Williamsszel, s kapta azt az utasítást a grove-iak csapatfőnökétől, hogy várjon, végül Thierry Boutsen került Riccardo Patrese mellé – Alboretónak pedig ekkorra már nagyon kevés lehetősége maradt, hiába volt vitathatatlanul jó versenyző, s rendelkezett a Marlborónak köszönhetően erős személyes szponzorral.
F1-es karrierje hátralévő hat évét Alboreto kisebb csapatoknál töltötte: fél-fél szezont a Tyrrellnél és a Larrousse-nál, hármat a Footworknél, majd egyet a Scuderia Italiánál és egyet a Minardinál. Ennek az időszaknak fény- és mélypontja is voltak, utóbbiak közül a 19 sikertelen kvalifikációt, míg előbbiek közül a Tyrrell-lel az 1989-es Mexikói Nagydíjon elért dobogót lehet kiemelni – mely az utolsónak bizonyult a számára.
Az utolsó hat év legjobbja egyértelműen az 1992-es szezon volt, amikor a gyengécske Footwork-Mugen-Hondával (mellyel csapattársa, Aguri Suzuki csak sikertelen kvalifikációkat gyűjtött, pontot viszont nem) négy alkalommal is az első hat közt tudott zárni, s a legjobb tíz közé került az egyéni bajnokságban, csapatát pedig a konstruktőri hetedik helyre repítette a 16 (!) istálló közül. Ráadásul a fennmaradó tizenkét verseny felén a hetedik pozícióban ért célba, azaz könnyen lehetett volna a végső pontszám és a bajnoki helyezés még ennél is jobb.
Alboreto 1994 végén döntött, úgy hogy elhagyja a Formula-1-et, majd egy-egy sikertelen túraautós, illetve IndyCarban tett kitérőt követően visszatért a hosszú távú versenyzéshez, melyet 1983-ban hagyott el. A nagy siker nem váratott magára sokáig, 1997-ben a Joest Racing TWR Porschéjával győzni tudott Le Mans-ban Stefan Johansson és Tom Kristensen partnereként, majd akkor is megmaradt a német istállónál, amikor az Audival léptek partneri kapcsolatra.
Végül ez lett a veszte… Azon a végzetes áprilisi napon Alboreto az R8-as Audit tesztelte a vadonatúj Lausitzringen. A bal hátsó keréken lassú defekt alakult ki, ám az olasz ezt nem vette észre, s ahogy nőtt a sebesség, s csökkent a nyomás, az abroncs megadta magát. Alboreto 340 kilométer per óra körüli tempónál veszítette el uralmát az autója felett, mely a levegőbe emelkedett, s a korlátnak csapódott. Az iszonyatos erejű ütközés letépte a bukókeretet, így a versenyzőnek esélye sem volt a túlélésre…
