Több mint egy évtizeddel ezelőtt jelent meg az Autósport és Formula Magazinban kollégánk cikke egy emlékezetes látogatásról a ma 21 éve elhunyt Roland Ratzenberger sírjánál és szüleinél.
Imola, 1994 április 30, szombat 13 óra 18 perc: az újonc osztrák versenyző, Roland Ratzenberger Simtek-Ford-ja nekisodródott a Tosa kanyar betonfalának és pár másodperc múlva a Formula-1 gyászolt, éppúgy mint egy nappal később, a nagy Senna elvesztése után.
Tizenéves suhancként mélyen átéltem ezt a szörnyű eseménysort, amely mély sáncot szántott a lelkemben. Megfogadtam, hogy ha lehetőségem adódik, mindenképpen felkeresem e két nagyszerű ember sírját. Négy évvel később az angol F1 Racing magazin leközölt egy postafiók címet, ahová levelet lehetett küldeni Roland szüleinek. Levelemre édesapja, Rudolf válaszolt, kézzel írott képeslapon mondva köszönetet megemlékezésemről.
Az idén október végén eljutottam Ausztriába és november 1-ét alkalmasnak találtam Salzburg, illetve Roland sírjának felkeresésére. Október 31-én érkeztem meg Salzburg-ba, és lenyűgözött a látvány: az otthonomat juttatta eszembe, körös-körül hegyekkel. Az állomás melletti panziók egyikében szálltam meg, és mivel a birtokomban levő cím postafióké volt, a telefonkönyvből kerestem ki szüleinek lakhelyét. November 1-én reggel 10 órakor elindultam a Ratzenberger szülők felkeresésére, azzal a szándékkal, hogy megkérdezzem, hol nyugszik Roland. Picit izgultam, nehogy tolakodásnak vegyék a lakásuknál való megjelenésemet. Várakozásommal ellentétben azonban nem családi házban találtam rájuk, hanem egy társasház harmadik emeletén. A kaputelefon mellett található névsoron ott díszelgett Rudolf Ratzenberger neve – bátorságot vettem és megnyomtam a csengőt. Egy férfihang válaszolt, én meg angolul elmondtam, mit is keresek ott, miért zavarom őket november 1-én délelőtti órákban. Rudolf behívott, én meg a magyarázatom mellett bemutattam azt a képeslapot, amit 4 évvel ezelőtt küldött nekem. Ez meggyőzte őt és feleségét, Margitot, hogy Roland rajongója vagyok – először azt hittek, hogy csak házaló árus.
Behívtak a nappaliba, ahol egy fotó Rolandról, egy kis versenyautó modell (Roland 1994-es Simtekje), piros-fehér-piros sisakjának másolata, és élete első Formula Ford-os trófeája álltak. A szülők készségesen mutogatták meg a fiúkról őrzött fotógyűjteményüket, amely főleg a Japánban töltött időszakot ölelte át, ahol Roland a BMW túrakocsik és a Toyota prototípusok pilótája volt. Egy francia hölgy 1995-ben kereste fel őket, és egy olyan albumot ajándlkozott nekik, amely első oldala egy szénnel festett portré Roland-ról, a következő oldalakon pedig az akkori idény összes pilótáinak és csapatvezetőinek aláírásai díszelegnek. Mika Salo aláírása alatta következő sor áll: „A legjobb barátom emlékére”.
A beszélgetés Mikára terelődik: nagyon sokszor járt náluk, főleg abban a lakásban, ahol jelenleg laknak, hiszen az Roland tulajdona volt. Ilyenkor a fiúk mindig viccelődtek, hogy milyen gyatra az angol tudásuk, hiszen Mikával nem tudták megértetni magukat. „Mikának nincs szerencséje az idén” – mondja Margit, majd egy 2001-es fotót mutat, amely a Toyota F1-es csapatának kölni bemutatóján készült: Mika Roland szüleivel, akiket a finn pilóta hívott meg a bemutatóra. Megállapodunk, hogy Mika nagyon rendes és kedves ember, aki Roland iránt érzett tisztelete jeléül fiát is róla nevezte el (Max Yuki Roland).
A tragédia után csak két pilóta kereste fel őket személyesen – mondják a Ratzenberger szülők: az egyik Mika, a másik Roland akkori csapattársa, a háromszoros ausztrál F1 világbajnok Jack Brabham fia, David.
Margit elővette a vendégkönyvet, amely rengeteg fotót és beírást tartalmaz: többek között Cristopher Hiltonét, aki a legutóbbi Sennáról szóló könyvében Rolandról is megemlékezik; volt versenyzőtársakét és rajongókét a világ minden részéről, valamint a családi barátokét.
„Minden év július 4-én összeül a család és a barátok, hogy megemlékezzünk Roland születésnapjáról. Amikor 14 éves volt, egy barátjával közösen egy átalakított Volkswagen Bogárral kimentek egy éjszaka az erdőbe gyorsulási versenyt rendezni, és mi csak később tudtuk meg” – csóválja a fejét Margit.
A lakás tetőterébe érve Rudolf bevallotta, hogy gyerekkorában Salzburg ezen környékén lakott, és ezért is költözött ide feleségével, mert emlékei ide vonzották. A fölső szint kezdetben nem volt beépítve, amikor a fiúké volt, azt ők varázsolták lakhatóvá. Egy kirakatban Roland első játékautója: Karl Benz 1886-os háromkerekű járgányának (az első automobil) kicsinyített másolata, körbevéve Roland Toyota prototípus-versenyautóinak modelljeivel, többek között azzal is, amellyel 1993-ban ötödik helyezést ért el a Le Mans-i 24 órás viadalon.
Mivel a szülők délután 1 órára a templomba készülnek, csak rövid idő áll rendelkezésünkre, ám Rudolf levisz a pincébe, hogy bemutassa Roland emléktárgyait: rengeteg serleget, még az első periódusból, főleg a brit Formula Ford-ból, sisakokat a túrakocsis és a formulás korszakból, egy Sparco versenyzőcipőt és egy pár kesztyűt. A falon Roland gyermekkori példaképeinek fotói díszelegnek: Jackie Stewart egy 1973-as Tyrrellben és Niki Lauda egy 1975-ös Ferrariban. Rudolf bemutatja az imolai emlékmű rajzát, amely egy spirálra emlékeztet, a tetején egy gömbbel. A falat kémlelve, felfedezek egy képsort: Roland Japánban, az egyik fotón egy fekete szépséggel. „Miss Afrika” – mondja Rudolf – „az utolsó barátnője volt, aki halála után mindent elvitt a monacói lakásból. Minden trófeának és CD-nek nyoma veszett”.
A pincéből a garázsba igyekezve Rudolf büszkén mutatja meg saját szaunájukat, amelyet szintén ők rendeztek be. A garázsba érve egy Volkswagen Golf hátulján felfedezem Roland SARD Toyotájának (az 1993-as Le Mans-on használt prototípus) matricáját – aligha kétséges, kié ez az autó.
Hamarosan a Maxglan temetőbe érkezünk, ahol gyertyákat vásárolunk és Roland gyerekkori barátjával és annak családjával találkozunk. „Ismerted személyesen is?” – kérdi a feleség. „Sajnos nem” – válaszolom. „Nagyszerű ember volt” – folytatja.
Ebben mind egyetértünk. Rudolf igyekszik haza (még nem fejezte be a reggeli készülődést), így hát elbúcsúzom tőle, illetve a családtól is – a két aranyos kislány szívesen csillogtatja meg angol tudását: „Good bye!”.
Egyedül maradtam a sírnál. A templom harangja fél tizenkettőt ütött és eszembe jutott a Pink Floyd együttes 1994-es alkotása, a „Division Bell”. Nyolc év után végre teljesült, amit azon a szomorú hétvégén megfogadtam, Roland Ratzenberger sírja előtt tiszteleghetek. Itt nyugszik az az ember, akinek a sors túl rövid életet osztott ki, és az F1 rajongóknak nem volt alkalmuk őt megismerni.
Pedig számos nagyszerű eredményt ért el, főleg a Toyotával, amelynek hosszú távú partnere volt. A japán cég jelenlegi F1-es szerepléséhez az ő segítsége is hozzájárult. Ennek ellenére az F1-ben csak a Csendes-óceáni Nagydíjon indulhatott, a 11.-dik helyre hozva az MTV (Music TV) által szponzorált újonc Simtek-Ford-ot.
Még meggyújtottam egy gyertyát, és búcsúzóul lesimítottam az esőcseppeket a kis piros-fehér-piros sisakmodellről.
Nyugodj békében, Roland.
