Retro
2016. május 17. kedd, 07:03
Tizenegy szezonon át küzdöttek, de még csak a legjobb 10 közé sem fértek be a bajnokságban – ráadásul az egyik legkitartóbb F1-es kiscsapatnak története kezdetén két súlyos tragédiát is át kellett élnie.
Enzo Osella bizonyos szempontból szerencsésnek mondhatja magát. Az olasz üzletember testközelből nézhette végig a Formula-1 egyik legnagyszerűbb időszakát, még láthatta versenyezni Villeneuve-öt és Pironit, szemtanúja lehetett Piquet tündöklésének, Senna feltűnésének és Prosttal vívott késhegyre menő csatáinak. Ám minekutána mindezt a nyolcvanas évek egyik legsikertelenebb alakulatának vezetésével töltött tizenegy gyötrelmes esztendő alatt élte végig, korántsem mondhatnánk, hogy hatalmas boldogság jutott neki osztályrészül. Enzo úr a királykategóriában töltött tizenegy év alatt épp annyiszor örvendhetett pontszerzésnek, mint ahányszor csapata egy tagjának temetésén kellett megjelennie…
Másfél évnyi eseménytelen Formula-2-zés és egy saját maga által tervezte autóval végigszenvedett Formula-3-as szezont követően az istálló névadó csapatfőnöke Enzo úr kis híján megszüntette az Osella Corse versenyistállót. Amikor azonban 1979-ben sikerült meggyőznie a korábban a Formula-1-ben is versenyző – s majdan számos dobogós helyet gyűjtő – Eddie Cheevert, hogy vezesse az ekkor már négy éves Osella FA2-eseket az azévi Formula-2-es bajnokságban, visszatért az együléses autókhoz a Sportautó Világbajnokságból, ahol szép sikereket ért el, hiszen az 1977-es a második helyet szerezték meg. Cheever csodával határos módon három futamot nyert az FA2-essel, s ezzel aláírta szerződését 1980-ra, az Osella első Formula-1-es szezonjára.
Az 1980-as szezon nehezen indult, Cheever az első hat futamból csak kétszer tudta kvalifikálni magát a versenyre. Az első hét olyan futamot, amelyen részt tudott venni a csapat, nem sikerült az amerikainak befejeznie, bár ez csak egy ízben történt saját hibájából, a többi alkalommal a technika adta meg magát. Az első célba érését az imolai Olasz Nagydíjon könyvelhette el a csapat, három kör hátrányban utolsóként.
Az 1981-es szezont már két autóval kezdte meg a csapat, s noha öt pilótát is elfogyasztottak, pontot szerezniük nem sikerült, annak ellenére, hogy az utolsó hét versenyre a rutinos Jean-Pierre Jarier-t is sikerült megnyerniük maguknak. A szezon így nem az eredményekről, hanem egy tragédiáról maradt emlékezetes, a zolderi Belga Nagydíj pénteki edzésén a csapat egy szerelője, Giovann Amadeo a bokszutca faláról Reutemann Williamse elé esett, akinek esélye sem volt elkerülni őt. Amadeo sérüléseibe hétfőn belehalt.
Enzo Osella 1982-ben szerelője után pilótáját gyászolhatta. Öt sikertelen kvalifikációja miatt a montreali Kanadai Nagydíjon Riccardo Paletti mindössze másodszor állhatott fel egy Formula-1-es verseny rajtrácsára, korábban csak a kvalifikáció nélküli mindössze 14 autóval megrendezett imolai futamon vehetett részt. A Kanadai Nagydíj rajtjánál a pálya személyzete végzetes hibát követett el, amikor annak ellenére elengedték a futamot, hogy Pironi jelezte: Ferrarija lefulladt. Paletti nem tudta elkerülni az álló autót, s közel kétszáz kilométeres sebességgel belerohant Pironiba. A súlyosan összetört autóból nem tudták kiszabadítani a sérült pilótát, a roncs lángra lobbant, s csak nagy nehezen sikerült eloltani. Palettit közel fél óra elteltével tudták csak kiszabadítani, de már késő volt, a kórházban belehalt sérüléseibe, halálát a becsapódásnál szerzett mellkasi sérülések, és az oltóanyagtól szenvedett mérgezés okozták. Az 1994-es imolai hétvégéig ez volt az utolsó haláleset Formula-1-es versenyhétvégén.
Az Osella a csonka imolai futamon érte el története legnagyobb sikerét, amikor Jarier a három pontot érő negyedik helyre hozta be az autóját. A csapat ezen kívül még két célba érést produkált, s a Fabi-Ghinzani páros szintén hármat a következő szezonban, tizennégy sikertelen kvalifikáció mellett. 1984-től öt éven át az Alfa Romeo által gyártott turbók hajtották az Osellákat, s első közös szezonjukban egy apró előrelépést elkönyvelhetett a csapat.
A teljes szezont végigversenyző Ghinzani ugyanis 1984-ben mindössze egy ízben nem tudta magát kvalifikálni a futamra, s két hetedik helye mellett a dallasi futamon csodák csodájára az ötödik helyre hozta be az Osella-Alfát. Ezt az ötödik helyet a néhány futamra mellé szegődő Jo Gartner Monzában megismételte, ám ezért nem kaphatott pontokat, mivel a csapat csak egy autót nevezett a bajnokságba. A két évvel későbbi Le Mans-i 24 óráson életét vesztő osztrák tehetségnek csupán e néhány verseny adatott meg a Formula 1-ben.
A következő három szezont az Osella hol egy, hol két autóval szenvedte végig, s bár a futamoknak már rendszeres résztvevői lettek (három év alatt mindössze hét sikertelen kvalifikációval), egyetlen pontot sem sikerült szerezniük, sőt a mezőny egyik legmegbízhatatlanabb csapata lettek, 1987-ben 17 próbálkozásból csak egyetlenegyszer sikerült versenyt befejezniük! Három év alatt hét pilótát fogyasztott el a csapat, köztük olyan nevek fordultak elő, mint a svájci Franco Forini, a holland Huub Rothengatter, vagy a kanadai Allen Berg.
1988-ban az Alfa Romeo közölte a csapattal, hogy nem használhatják tovább a cég nevét a motorszállító megjelöléseként, mert szégyent hoznak a legendás márkára. Így az Alfa által szállított erőforrásokat egyszerűen Osella V8-ra keresztelték át, s a később szebb napokat is látott Nicola Larinit szerződtették a csapat egy szem autójába. A szezon fénypontja a monacói kilencedik hely volt, ennek ellensúlyozásaként a Hungaroringen és Adelaide-ben Larini lett az az egy szem pilóta, aki már az időmérő edzésen sem vehetett részt a sikertelen előkvalifikáció miatt.
Az olasz maradt az Osellánál 1989-re is, társa a csapatnál már hatodik szezonját teljesítő Piercarlo Ghinzani lett. A szezon teljes csődöt hozott Larini nyolc, Ghinzani pedig tizenhárom alkalommal vérzett el a prekvalifikáción, a tizenegy megkezdett futamból pedig csak egyetlenegyet tudtak befejezni az immár Ford motorral hajtott autók. Pedig a Kanadai Nagydíj nagy sikert hozhatott volna, Larini remekül versenyzett és a harmadik helyen állt, ám autója ekkor is cserbenhagyta… A szezon utolsó előtti versenyén, a suzukai Japán Nagydíjon még egy kis részsiker legalább kijutott a csapatnak, amikor Larini döbbenetes módon a tizedik helyre kvalifikálta magát – többek közt a két Lotus elé –, ám a vége csak a szokásos lett: műszaki hiba és kiesés.
Ghinzani 1990-re végleg elhagyta a csapatot, amely újfent csak egy autót nevezett be az új szezonra, melybe a két évvel korábbi Formula-3000 ezüstérmese, Olivier Grouillard ülhetett. A francia kilenc futamra tudta kvalifikálni magát (közte Phoenixben nyolcadikként), legjobb eredménye két tizenharmadik hely volt. Ebben az évben jelent meg az első igazán tőkeerős szponzor a csapatnál: a később a Minardinál is nagy szerepet kapó Gabriele Rumi által vezetett Fondmetal, mely év végén bekebelezte a csapatot, hogy 1991-ben egy új, szintén e rovatba kívánkozó istállóként jelenjen meg a rajtrácson. De ez már egy másik történet…
11 szezon
172 nagydíj
253 benevezett autó
83 sikertelen (elő)kvalifikáció (33%)
124 kiesés (a megkezdett futamok 74%-a)
2 pontszerzés
5 pont
4. hely az 1982-es (csonka) San Marinói Nagydíjon (Jarier)
19. hely az 1984-es Világbajnokságon (Ghinzani)
11. hely az 1984-es Konstruktőri Bajnokságon
8. rajthely az 1990-es USA Nagydíjon (Grouillard)
Három szezon (1980, 1987, 1989) egy-egy célbaéréssel