Retro
2016. december 24. szombat, 10:07
Cooper: a csapatnév már réges-rég kikopott az F1-ből, de nem ismeretlen annak, aki tisztában van a sportág történelmével – Jack Brabham két bajnoki címe, valamint egy technikai vívmány örök életűvé tette.
Apa és fia, Charles és John Cooper alapította a Cooper Car Companyt a másik világháború után: a cég olcsó együléses versenyautókat épített privát indulók számára, gyakran szükségtelenné vált hadi alkatrészekből. A fiúhoz, John Cooperhez kapcsolódó évforduló mai cikkünk apropója, aki 77 éves korában, 2000. december 24-én hunyt el, messze túlélve a csapat Formula-1-ben elért sikereit.
Egy időben magától értetődő volt, hogy a brit versenyzők Cooperben kezdik pályafutásukat. Stirling Moss – aki később, az F1-ben is elért egy fontos mérföldkövet a márkával – is elmondta: „John Coopernek köszönhető, hogy bekerülhettem a sportba, mivel versenyautói relatív olcsóak voltak.” Peter Collins, a későbbi csapatalapító, Ken Tyrrell, valamint még Bernie Ecclestone is Cooperekkel kezdte az 50-es években.
A Formula-1-es szerepvállalás sem váratott sokat magára: egy apró Cooper T12, a volán mögött Harry Schell-lel már az újonnan elindult világbajnokság második versenyén, Monacóban jelen volt 1950-ben – bele is keveredett a hírhedt tömegbalesetbe az első kanyarban. A gyártó valódi története azonban 1952-ben kezdődött, mikor Formula-2-es szabályokat vezettek be a királykategóriában, így az 500 köbcentiméteres motorral hajtott, megfizethető T20-asok rögtön népszerűvé váltak. Különösen a későbbi, 1958-as világbajnok, Mike Hawthorn ment jól az apja által nevezett autóval, a Brit Nagydíjon harmadikként ért célba.
Habár a Cooperek gyakran feltűntek a mezőnyben, a gyári csapat egészen 1955-ig várakozott a bemutatkozással, és az is csak egyetlen versenyre szólt: a Coopernek dolgozó Jack Brabham Aintreeben vezette a formáció autóját. Két évvel később kezdtek rendszeres résztvevővé válni a rendhagyó, farmotoros konstrukcióval, melynek Climax-motorjai fél literes hátrányban voltak a 2,5 literes szabályrendszerben, mozgékonyságuk azonban ellensúlyozta ezt.
Ennek köszönhetően gyűrte le Stirling Moss az 1958-as Argentin Nagydíjon a Ferrarikat, és szerezte meg a történelmi első győzelmet olyan autóval, amelynek hátul volt a motorja. Moss nem a gyári csapattal, hanem az egyik ügyféllel, Rob Walker istállójával érte el az első Cooper-sikert – két évvel később megismételte ezt a pimasz eredményt, mikor az első Lotus-győzelmet is a gyári csapat előtt szerezte meg.
John Cooper sosem tulajdonított nagy jelentőséget annak, milyen elgondolásból kerültek a motorok az autó hátuljába a megszokott pozíció helyett – a formaautók ma már elképzelhetetlenek más koncepcióval. Mivel az olcsó autót egy motorkerékpár-motor mozgatta, amely láncot hajtott, hátra kellett helyezniük. „Egyáltalán nem éreztük, hogy egy tudományos áttörést hozunk létre. Hátulra tettük a motort… mert ez volt a praktikus” – mondta később Cooper.
A még nagyobb áttörést – már a gyári Cooper számára – 1959 jelentette, mikor megérkezett a 2,5 literes Climax-erőforrás, az ezzel felszerelt T51 pedig a mezőny legjobb autójává vált. Alapemberük, Brabham, aki korábban vb-versenyen sosem ért el negyediknél jobb helyet, rögtön megnyerte a monacói szezonnyitót, az idény végén pedig a világbajnoki cím is az övé lett. Ő, fiatal csapattársa, Bruce McLaren, valamint Stirling Moss a privát autóval a szezon nyolc nagydíjából ötöt megnyertek. Ebben az évben volt olyan verseny, természetesen a brit, amikor 13 induló nevezett Cooperrel. Hasonló arány, kilencből hat győzelem született 1960-ban is: ebből Brabham ötöt nyert, így az utolsó versenyig sem kellett várnia a második bajnoki címre.
A világbajnok csapat: jobbról balra Bruce McLaren, Jack Brabham, John Cooper és Charles Cooper
1961-ben változtak a szabályok, 1,5 literre csökkentették a motorok hengerűrtartalmát, a Cooper pedig különösen visszaesett. A saját csapatot alapító Brabham is elhagyta őket hamarosan. Bár volt még néhány erős évük, mint Bruce McLaren harmadik helye 1962-ben, vagy John Surtees ezüstérme 1966-ban (igaz, a szezont a Ferrarinál kezdte), valójában lassú hanyatlás kezdődött. Charles Cooper 1964-ben meghalt, fia pedig súlyosan megsérült, így az alakulatot ténylegesen Ken Tyrrell irányította.
Pedro Rodriguez még nyert egy futamot 1967-ben, ami az utolsó Cooper-győzelem: a konstruktőr autóival összesen 16-szor nyertek, ebből 12-szer a gyári pilóták. Az új évtizedben már nem is voltak a mezőnyben, miután az első világbajnoki cím tizedik évfordulóján nem találtak szponzort Cosworth-motoros autójuk megépítéséhez, John Cooper pedig megszüntette a gyári csapatot.
A Cooper név a Formula-1-ben már csak a történelem egy darabkája, a köztudatban azonban továbbra is él: az egybeesés a Mini Cooperrel nem a véletlen műve, John Cooper fejlesztette tovább és vitte a versenypályákra a népszerű brit kisautót. Bár a márka már a BMW tulajdonában van, a név változatlanul Cooper előtt tiszteleg.